Volt egy lány, aki annyira szeretett egy fiút, hogy képes lett volna meghalni érte…ő volt a mindene csak érte élt és nevetett.De egyszer egy napon nagyot tévedett és elvesztette az élete egyetlen boldogságát…a lányban egy világ omlott össze ő csak sírt és sírt és senkikem értette őt …nem akart élni de  remélt és kitartott, hogy majd egyszer a fiú újra rámosolyog…de a lány rossz reményeket táplált mert a fiú már rég más lányra kacsintottá a szemét, s ami  a legrosszabb volt, hogy a lány barátnőjére…A lány ezt tudta de tűrte és várt várt a végtelenségig…hisz az ő szerelme végtelen gondolta…Sok sok barátja volt aki biztatta, hogy tartson ki és legyen erős de volt akik azt mondták, hogy a lehetetlent akarja…A fiú utálta a lányt a lány pedig ennek ellenére is imádta holott csúnya dolgokat mondott róla…de a lány szerelme oly hű és tiszta volt, hogy nem tudta megszüntetni azt semmi.A fiú mást szeretett s akit szeretett az csak barátként tekintette, mindenki szenvedett…a fiú semmibe vette a lányt pedig  a lány nagyon szerette és megszüntetett minden kapcsolatot a lánnyal még a barátja sem akart lenni…teltek múltak a napok,a hetek, a hónapok és eltelt egy fél év…a lány még mindig szerette a  fiút.Tudta, hogy soha nem lesz az övé..a fiú még hallani sem akart a lányról még csak a létezéséről sem…

A lány meg szeretett volna minden nap meghalni mert mikor esténként lefeküdt halálosan félt és hiányzott neki a fiú hangja…félt a sötétbe,  félt az élettől, és félt élni. Félt, hogy nem jól csinálja amit csinál és félt feledni…félt attól, hogy sohasem lesz többé boldog…mindig mikor mosolygott csak a azért mosolygott, hogy azt higgyék jól van, de belül a szívét mérges kések szúrkodták…1 napon bement a fürdőbe és egy kicsi piros táskából egy pengét húzott elő…nagyon sírt és leült a kád szélére gondolkodott és zokogott nem tudta mit tegyen…nem bírt élni nem, bírt mindenkinek a szemében nézni és nem volt senkije, senkiben sem bízhatott soha, mert mindenkinek ellenséges szeme volt..visszagondolt a szép szavakra az emlékekre az édes csókokra a fiúval töltött szép estékre éjszakákra meg minden emlékre…A fejében ott motoszkált minden, a fiú csendes lágy hangja amit soha nem tud elfelejteni és a szép kicsi arcocskája…nagyon sírt a lány és azt mondta magában suttogva halálosan szeretlek akkor is ha még ezt nem tudod…majd végighúzta az éles pengét a szép sima karján majd összeszorított fogakkal nézte ahogy lecsurog szép drága piros értékes vére…akkor már nem érzett fájdalmat…csend volt az óra hangosan ketyegett a falon a víz épp akkor készült kicsordulni a csapból meg egy légy hangos zümmögését lehetett hallani a szobából…Minden megállt hirtelen csend lett a lány már nem sírt csak szeppeget…Megszűnt minden fájdalma a szívében..már csak a karja fájt..bement a szobájába lefeküdt az ágyára és meghalhatott egy zenét amit sohasem fog elfelejteni… majd eszébe jutott egy barátnője biztató szavai aki ezt mondta mindig:”Kibírjuk kincsem, mi mindent kibírunk erősek vagyunk és kitartóak! Megígértem neked, hogy egyszer boldogok leszünk csak légy kitartó nagyon Szeretlek!”-nehéz egy szenvedőtől is vigaszt keresni…gondolta a lány elaludt…másnap minden ment a rendes kerékvágásban míg el nem jött az este újra…Minden este számára egy kínzás volt nem mert aludni mindig félt, félt és félt,szerette volna a fiúnak elmondani, hogy mennyire szereti még, hogy meghalna érte de tudta, hogy nem teheti inkább csak hallgatott…teltek múltak a napok és eljött a ma és a lány még mindig sír és szomorú és szeret de mindig fél és a lány…a lány…az én vagyok… aki  már mindent megbánt és minden vágya az, hogy elfelejthesse a fiút aki által annyi fájdalom került a szívébe…<3