Egy tragikus tündérmese…

Én egy 16 éves lány vagyok, aki beleszerett egy nála egy évvel idősebb fiúba… Ez a történet nagyon furcsa, mivel a fiú, Kicsi úgy viselkedett, mint egy szerelmes, és mégis ez lett a vége… A mai napig sem tudtam meg az okát, de szeretném megtudni… Fogjátok a csipiszt, hogy legalább az okot megtudjam… Nekem már az is elég… 😀

Az egész pénteken kezdődött. Kicsi fogta magát lehajolt a táskához, és odajött hozzám, majd átadta a Cd-t. Én már fültől-fülig vigyorogtam. Beszélgettünk is egy kicsit. Megkérdezte, mit csinálok szombaton. Én mondtam, hogy semmit, ő erre megkérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni vele megnézni a szinházban a műsort. Én rávágtam, hogy én szivesen mennék, de nem tudom, hogy elengednek-e. Később, este beszélgettem Kicsivel, és mondtam neki, hogy mindjárt megkérdezem aput, hogy elenged-e. Apunak nem mondam el a teljes igazságot erről a találkáról, így elengedett.

Elérkezett a szombat délután.
Egy tragikus tündérmese... A találkát háromnegyed ötre beszéltük meg. Ő 5 percet késett. Egyből kaptam egy puszit, és már mentünk is a színház felé. Amint megérkeztünk bemutatott a barátainak, akiket nem zavartam, viszont én nagyon zavarban voltam. Szép lassan Kicsi belökdösötta színházba, mivel én nem akartam elől menni… Ezt követően elkezdődött a műsor, ami néptánc volt, és amit én nem nagyon kedvelek… Erre gyorsan rájött Kicsi, és, hogy oldjuk a feszültséget beszélgettünk mindenféle butaságról. Már nem tudom pontosan, hogy volt, de arra tisztán emlékszem, hogy azt mondta, hogy: “Senki sem kérte,hogy maradj!”
Egy tragikus tündérmese...Ez sziven ütött, de nem adtam fel. A műsornak vége lett, és mentünk volna a Vadvirágba, csak hogy a műsor áttették 9-re, és én addig nem maradhattam, a másik probléma pedig az volt, hogy elhívtak egy ismertlen gyerekhez, akihez nem mehettem, és én búslakodva mondam ki, hogy: “Nem mehetek, inkább megyek haza…” Megindultam, és hallottam, ahogy utánakérdeztek:” Merre laksz?” Én pedig nagy szomorkodva: “Messze…” Majd újabb kérdés hangzott el: “Merre van az a messze?” Már alig hallhatóan mondtam, hogy: ” A vasút felé…” S gyorsan elindultam…
Már szinte el-el sírtam magamat, amikor utánamjött Kicsi, és mondta, hogy hazakísér… Megkérdeztem:” Ugye nem lesz baj?” Elmosolyodott, és így szólt: “Dehogy!”A szívem örült, s hirtelen lelassúlt. Mondtam neki, hogy nem kell teljesen hazakísérnie, nehogy apám meglásson minket, mert így kiderült volna, hogy én nem mondtam el otthon a teljes igazságot. Utunk során nagyon sokat beszélgettünk, vagy is inkább ő… “Ritka az olyan fiú, aki ennyit beszél!!!” – mosolyogva mondtam. Nem is olyan soká megérkeztünk a boltig, ameddig elkisért.
Egy tragikus tündérmese...S csak álltunk 2 percig, s néztünk egymás szemébe, majd el-elkaptuk fejünket, majd megkérdeztem: ” Igen?” Kicsi nevetett… Beszélgettünk még pár percet, majd tudattam vele, hogy mennem kell, mert, ha elkések, soha nem mehetek el sehova. Adott az arcomra egy puszit, majd a homlokomra, és egy nagy-nagy ölelést, ami átmelegített… Sajnos nem értem el a homlokát, így nem tudtam viszonozni a homlokpuszit… Az ölelés nagyon hirtelen jött, és a lábaimmal a talajt kerestem, miközben a kabátjába kapaszkodtam.

Egy tragikus tündérmese...Erősen ölelt át, még a kabátzsebének a cipzárja is nyomta az arcomat, és annyira szorított, hogy még csak fel sem tudtam nézni. Ilyen ölelésben még nem volt részem, de éreztem valamit, ami a szerelemre utalt, és nem csak az én részemről… Pár pillanat volt ez az egész, de nekem óráknak tünt… Azt a melegséget nem fogom elfelejteni, pedig még csak március volt… Elköszöntünk egymástól, és mindketten mentünk hazafelé, a sötét, mégis gyönyörű utszában… Azt a 2 percet nem feledem el, amikor azt hittem, most megtörténik velem a lehetetlen… Leírhatatlan érzés ez, amit akkor éreztem… Én voltam a legboldogabba világon… Amikor hazaértem, anyám tátott mosollyal várt, mivel ő mindenről tudott… Elmeséltem neki, megvacsoráztam, és késő éjszaka álomra hajtottam fejem, reménykedve, hogy ennek a napnak, lesz még folytatása…

Egy tragikus tündérmese...Vasáranap, megkérdeztem Kicsitől, hogy: “Köszönő viszonyban vagyunk még, vagy már megbántad, hogy szóba álltál velem?” Erre ő: “Barátok? Ez a megfelő szó?” Hirtelen nem tudtam mit írni, és csak annyit írtam, hogy: “Nem tudom…” Az a fájdalom, ami akkor belehasított a szívembe szintén leírhatatlan volt… Legszivesebben elbújtam volna, s sírással töltöttem volna az egész napom… Pár perc múlva írta, hogy: “Most mennem kell segíteni anyámnak… Szia!” Nem hittem neki, mivel tegnap mondta, hogy neki jól megy a hazudozás… Szépen lerázott, mondhatom…

Ez olyan,mint egy mese, aminek megvolt a mélypontja, és a csúcspontja. Csak az a legrosszabb, hogy tragikus vége lett, ennek a szép tündérmesének…

Szólj hozzá! Oszd meg! Dobj egy lájkot!

 

Kövesd a Szerelmes Szíveket

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kiemelt bejegyzések