A szerelem olyan, mint egy növény: addig él, míg minden nap locsolgatják. De az nem mindegy, hogy ki. Képzeljünk el egy gyönyörű zöldellő növényt, mely a kapcsolatunk kezdetét szimbolizálja: gyönyörű, életerős, friss, akárcsak a szerelmünk.

Elvakít, ahogyan elvakítja a növényt a napfény, mely táplálja.

A növény akkor marad életben, ha minden nap meglocsolják. A szerelmünk is akkor marad életben, ha minden nap gondozzuk, szeretjük, ápoljuk, vigyázunk rá. Oly törékeny, mint a legnemesebb növény, amelyre ha nem figyelünk, egy pillanat alatt megtörtik, megsebződik. Ha minden nap én locsolom a növényt, akkor lehet, hogy egy nap megbetegszem, fáradt leszek, vagy valami rossz történik, ami miatt a növény másodlagossá válik… Ha más addig nem locsolja, akkor a növény elhal. Ha baj történik az életemben, ha haza kell utaznom a beteg szülőmhöz, akkor a növény elhal, elhal, ahogyan a szerelmem is, ha nem gondozzák minden nap, nem segítenek nekem a gondozásban. Ha csak én gondozom minden nap a szerelmünket, akkor ki fogja öntözni, amikor a legnehezebb időket élem?

Ezért van a szerelemben két fél.

Ezért ápolja a növényt két ember. Hogy egyik nap az egyik, másik nap a másik gondozza mindkettőt. Mert ha egyszer megbillen az egyensúly, és elfáradok locsolni, akkor már nem fog a szerelmem sem lángolni. Így kérlek, szerelmem, locsoljuk meg együtt minden nap.