“Bármilyen ritka is az igazi szerelem, még mindig nem olyan ritka, mint az igazi barátság.”

“Amíg élek…

Ki tudja hány perc vagy hány nap az élet?

De mielőtt életem véget ér,

lesz-e még alkalmam szeretni Téged,

eljössz-e egy nap majd szívemért?

Semmit sem várok, és semmit sem kérek…

Ha rólam álmodsz, megérzem Én,

de szívemben örökké várok, remélek…

míg az órán a mutató mendegél…

S ha már nincs holnap, én attól sem félek…

Nem fáj a szív, ha már nem dobog,

de ma még itt vagyok…s ameddig élek,

szeretlek…míg a nap elrobog.”

“A levegő urának…

Ha szívembe látnál:

hömpölygő, duzzadó ár,

mely átlépi partjait,

s túlcsordulva eléri lábaid.

Ott megáll, körülölel,

becéz, simogat,

majd magával sodor

orült, pusztító kéjtáncba.

Akarlak! SZERETLEK!

-mondja a folyó,

s tengert érve, összeolvadva

békét talál…

Te vagy az én tengerem!”

Fuldoklásig szorít s ölel a vágy, Ropogtatja a csontjaim. Langy fényekkel felöltözik szobád, Illan az éji baldachin. Szaltót bucskáz a fény a válladon, Ezernyi csókkal kelteget, Visszakacsint az óraszámlapon, S aranyba önti testedet.

Nem moccanok! Fejed rajtam pihen, Hajad játszik az arcomon. Jó így! Maradj még egy kicsit, szivem, E percbe kövült hajnalon!

Bezárlak szavaim közé… Fehér papírra vetlek! Két felkiáltójel közé, Eleven célkeresztnek! Úgy őriz gyilkos fegyverem, Mint éjszaka az álmát. Mint könnyes szemü kisgyerek, Ki öleli a párnát. Ma még ha mennél,… elmehetsz! – Majd lenézek a földre… De holnap már nem lesz kiút! Itt tartalak … örökre…

Ne sírj kedves… Hajtsd le fejed kérgemre, Jó párnád lesz, meglásd. Ne sírj hát, Ne itasd ezt az öreg vén fát Fázol? Bárcsak lenne két karom, De hisz van levelem Majd azzal takarlak kedvesem. Igaz, jobb már… Maradj csak. Én majd vigyázok rád Őriz téged az álom-fád. Csak szép álmaid lesznek A rosszak többé nem lelnek.

S ha majd virágzom, A Te illatod kering majd a földön; S ha majd a szél fújja ágaim Mozdulatod magamra öltöm; S ha levelem zizzen Gyönyör hangod lesz a kincsem. Így, lassan visszaloplak a világba. S aki erre jár, Nem tudja majd, Hogy amit lát, hall és érez Az maga a csoda!

Lelkedre vágyom, tested kívánom!

Hófehér tested, magam előtt látom!

Újra előttem, van, arcod ragyogása,

Vágyaid, tükröző, szemed csillogása!

Benn látom szemedben, lelked mélységét,

Ott érzem szerelmed, heves szépségét!

Oly szép a szerelmed, mily szép vagy te, magad,

Szeretlek, szeretni, hogy éljünk boldogan!

Vágylak minden percben, mindig azt lesem,

Mit tegyek, hogy élted boldogabb legyen!

Te vagy az életem, te vagy minden álmom!

Mióta vagy nekem, csak reád vágyom!

Neked adok mindent, szívemet, lelkemet!

Fogadd el tőlem örök szerelmemet!

Tied a szerelmem, tied minden álmom!

Szeretni akarlak, csak erre vágyom!

Ki megvigasztaltad a testem,

áldott legyen a te neved.

Hazug voltál, hiú, hitetlen?

Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.

Nincs áhitat már nélküled.

Csak nemléted fekete szörnye,

és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom

többé már meg nem osztja más.

Vár végső szégyenem: halálom.

S nincs nélküled feltámadás.

*

Lehet, csak a hibátlan testedet

szerettem, s föltárult, elengedett

szépséged gyújtottam ki a szilaj

szenvedély képzelt lángcsóváival?

Lehet, hűséged, vadságod csupa

varázsolt rongy volt, festett glória:

én rádbűvöltem rajongón – te csak

eltűrted jámbor hóbortjaimat?

Lehet, hogy így volt.

Akkor is neked

köszönök mindent – s elvégeztetett.

Fönntart még a tőled vett lendület.

Már semmi sem leszek tenélküled.

*

Immár aligha változom meg:

minden vonásom végleges.

Mi eddig eszmém s mámorom lett,

eztán sorsom törvénye lesz.

*

Aláaknázott terepen

lépkedek feszes nyugalomban.

Dühöm csak jelentéktelen

legyek dünnyögésére robban:

a folytonos életveszély

morajától szemem se rebben;

minden reményem benned él,

halálomnál véglegesebben.

*

Mire megszüljük egymásnak magunkat,

kihordunk annyi kínt, kívül-belül,

hogy elszakadni egyikünk se tudhat

többé a másiktól:

feltétlenül

valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –

S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,

fele bánatod én veszem magamra,

és bűneid felét is vállalom.

*

Mióta szeretlek, eszméletem

minden percében rád emlékezem,

álmomban is te őrzöl meg talán,

rólad tudósít munka és magány,

veled lep meg hajnalom, alkonyom,

s hozzád megyek, ha tőled távozom.

*

Nincs itt más lehetőség:

lélek-fogytig a hűség

szálai két szeretetnek

végképp összeszövettek…

*

És Penelopém vár odahaza,

szövi a remény álom-szőnyegét.

Nincs termő nyara, kacér tavasza,

néki ez a telt öröklét elég,

hogy el ne múljék tőle a varázs,

mit érkezésem, a bizonytalan

sajdít belé, s a halk vígasztalás,

hogy csak őérte őrzöm meg magam.

Ha én kedvesemről gondolkodom,

Egy-egy virág minden gondolatom,

Gondolkodom rólad, szép kedvesem,

Ezt teszem napestig, egyebet sem.

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az útakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csend borúl rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Ó, jössz-e már!