2008.04.15. a Bizonyos nap. Pontosabban a bizonyos nap estéje. Ő meg sehol. Ez komoly, egy szülinap, ahol mindenki ott van aki számit, csak ép az ünnepelt hiányzik. Ezer meg egy kísérlet folyt a tökéletesen becsomagolt ajándék megszerzésére, de mindvégig ellenálltam. Aztán egyszer csak feltűnt a színen. Rám nézett és tovább állt.

Mi a fity fene? Egy teljes hónapja erre az alkalomra várt. Mi van vele, hogy merészel nem észre venni? Vagy ennyire fél? Azt nem teheti, itt csak én félhetek. Végül is ha nem tetszik neki a cucc én égek porrá és nem ő. Úgy döntöttem át veszem az irányítást, én megyek oda. Pár kipp-kopp a vállán és már kint is voltunk az előtérben.

Számomra sorsdöntő pillanat. Most égek porrá. Béke poraimra. Ám nem egészen úgy zajlottak a dolgok, ahogy gondoltam. Szívem csücske nem siette el a dolgot. (Hű volt önmagához!) Míg engem majd szét vetett a kíváncsiság vajon mi lehet benne (pedig én csomagoltam), addig a srác halál nyugodtan nézegette, vajon hogy bontsa ki úgy, hogy ne sérüljön a kültakaró.

Hát nem furcsa? Ideális esetben leszarják, hogy mi lesz a papírral, de ő jobban féltette azt, mint az ajándékot magát. Legközelebb csak simán papírt kap ajándékba. Azt nem kell széttépni. Végeredményben kibontotta és ami benne volt ütött. A már említett mókus azt hiszem meg tette a hatását. A különleges csoki finomság, amit nem lehet Magyarországon kapni (és kint is jó drága) mellékes dolog volt a mókushoz képest.

Van ilyen? Van. Sőt neve is van e furcsa jelenségnek. Horváth Róbert. Viszont túl voltam a szörnyű macerán. Nem is volt olyan szörnyű. Sőt élveztem. Örömmel töltött el, hogy boldognak láttam. Na jó ez nyálas, de akkor is ezt éreztem.

Na és? A buli ment tovább, csak sajnos hamar reggel lett. De már megszoktam, ha véletlenül jól érzem magam, az idő úgy dönt, elmegy valahová. De most úgy döntöttünk egyszerűen nem veszünk róla tudomást. Hiába jött a reggel mi nem hagytuk abba. Mármint a bulit. Hogy ki mikor hogyan találta ki nem tudom, de végeredményben, a Bolyaiban kötöttünk ki.

Hogy ki az a mi? Hát Milán, Hoces (a drága), Bazsi, Robi, Én. Kinyitottuk mindkét franciaágyat, nem is volt kérdés ki-ki mellé fekszik. Minden vágyam egy-két óra alvás volt, de izgalmas történések voltak kilátásban, úgyhogy félretettem fáradalmaimat és figyeltem. Hoces eltűnt, mint mindig. Bazsi és Milán édesdeden megosztották az ágyat egymással. Érdekes látványt nyújtott a két mamlasz egymás mellett. De engem valami egész más hozott izgalomba. Egy fenék. Pontosabban egy fenék egyik fele. Kiszemeltemnek ugyanis mutogathatnékja támadt. Édes képek készültek fartájékokról és higgyétek el, felettébb élveztem a dolgot. Az alvási fázis, mint olyan kimaradt számunkra. Azért volt aki aludt, például Milán félig az ágyon félig a földön lógva, valamint Hoces a folyosón ülve.