Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek –

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Szólj hozzá! Oszd meg! Dobj egy lájkot!

 

Kövesd a Szerelmes Szíveket

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kiemelt bejegyzések