“Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,

Jóllehet minden útja nehéz és meredek

És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,

Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.

És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának

Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is.

Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.

Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,

Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.

Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.

Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.

Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.

Fehérre őröl benneteket.

Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek

És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján

Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az

Élet szívének egy darabjává váljatok.”

“Az eltört kar tud dolgozni, de a megtört szív aligha.”

“Az igaz barát a szükség és a veszély válságos idején ismerszik meg; amikor segítségének nemessége megmutatja lelkének értékét és szíve hűségét.”

“Mi van az emberi szívben, hogy az ember megvet valakit azért, mert ez szereti?”

“A szívem törne szét, ha a könnyeim nem ragasztanák össze.”

“A szívünk, ez a tökéletlen érzékszerv, néha meghasad, és abba egy kicsit mi is belehalunk. De az igazi szeretet már csak ilyen.”

“Mennyi optimizmus kell ahhoz, hogy az élet ne törje meg az embert? Mennyi kitartás, hogy átlépjünk a csalódottságokon? Mikor összetörik a szívünk, mert elrabolják tőle az álmokat, vajon csillagpor marad utána, mint a világűrben szétrobbant csillagok helyén? És nem tehetünk semmit, mert a döntések, a magunké vagy másoké egymás után és egymásba kapaszkodva sodorják magukkal az életünket.”

“Szívemet kéne kitépnem, hogy mindezt ne érezzem,

Mert nincs hitem, nincs mire várnom,

Nincs helyem, érzem e tájon,

Nincs érzés, mi ennyire fájjon.”

“Nem sírok én, mire volna jó a sírás?

Hálásan őrzöm majd mindazt, mi volt.

A szívemben így megmarad minden szép emlék.”

“Sokan vannak, akik azt állítják, hogy a szerelemnek nem lehet parancsolni. Ez az emberiség egyik nagy tévedése! A szerelmi fellángolásunkat ugyanúgy lehet nevelni, irányítani, mint bármi mást: szülőt, testvért, kutyát vagy matektanárt. Azt kérdezitek: hogyan? Egyszerű. Önmeggyőzéssel. (…) Csupán őszintén kell válaszolni néhány kérdésre. Vajon a sok millió ellenkező nemű közül miért pont ő tetszik? Mert szebb és csinosabb mint a többi? Na, bumm! És akkor mi van? Vagy talán mert látszik a szemén, hogy okosabb is? Hát igen. Véletlen adottság. Nem az ő érdeme. Így született. Vagy talán nem két lába, két keze és egy feje van neki is, mint a többieknek? Nevetséges! Pont olyan, mint más. Ilyeneket kell mondogatni magunknak szépen, lassan, nyugodtan, miközben közeledünk a kiválasztott személyhez, hogy bebizonyítsuk: minket nem vakít el a szerelem. Vagy talán az számít, hogy ha látjuk a kedves személyt, kiszárad a szánk, kiguvad a szemünk, remegünk, mint a kocsonya és a szívünk ki akar ugrani? Röhej! Ez csak biokémia! Az a helyzet, hogy az adrenalin-szintünk, vagy mi az izé emelkedik. Meg a vérnyomásunk. Meg a cukrunk. Ez kérem tananyag! No, most aki mindezt bölcsen és pontosan átgondolja, az a szerelmi fellángolást könnyedén kézben tudja tartani.”