Az alábbi történet kicsit hasonlít a magyar foci helyzetére is. Reménytelen!
Az én történetem nem annyira érdekes,mint inkább tanulságos, gondoltam megosztom veletek.
Szóval én (férfi) egy megyei 2. osztályú csapatban focizom, nem nagy szint tudom, de aki szeret focizni annak mindegy… Az edzések alkalmával több lány “lóg a korláton” minket figyelve, így mi is mindig a legújabb trükkökkel kedveskedünk nekik.
Hát igen, ha már kijöttek valamivel imponálni kell. 😀 Szóval feltűnt, hogy egy lány, nevezzük Zitának, mindig engem bámul. Örültem neki, mert ő sem volt számomra közömbös, csak az volt a baj, hogy ezt csapattársaim is észrevették, így a megjegyzések és odaszólogatások miatt-vagy csak mert unatkozott:)- sajnos soha nem várta meg az edzés végét. Lépni nem mertem, így maradtak az edzések, mikor láthattam őt.
Természetesen mire elhatároztam, hogy odamegyek hozzá nem jött többet. Elég sz*rul éreztem magam, mivel-tudom hülyeség- de úgy éreztem egy kicsit beleszerettem (16 éves voltam). És a kegyelemdöfés csak ezután jött, amikor is egy bálon megláttam csapattársam párjaként…
Hát igen, a tanulság?
Soha ne habozz, ha úgy érzed, hogy lépned kell, lépj! Ki tudja mi lett volna belőlünk…:)
Hát igen, a tanulság?
Soha ne habozz, ha úgy érzed, hogy lépned kell, lépj! Ki tudja mi lett volna belőlünk…:)
Bocsánat, hogy nem happy end a vége, ha gondoljátok tegyétek közzé…
Üdv: Egy Focista
Ismerős történet. Én is pont így jártam:S Nem volt egyszerű dolog…lekéstem:(
jó a sztori. csak azt nem értem benne, hogy miért jelentette a véget az mikor megláttad a csapattársaddal 😀