Ennyi, semmi más ( Küldj egy sztorit és nyerj! )

Csak ültünk szótlanul a padon. A szél lágyan cirógatta arcunk, vadkacsák vidáman úsztak a tóban, játszadoztak a hullámokkal.. Talán beszélgethettünk volna, annyi mindent akartam neki mondani, de nem tettem.
Csak ültünk, tekintetünk a semmibe révedt. Nem voltam képes ránézni, mert tudtam, amint belenézek azokba a ragyogó szemekbe – elveszek. Nem. Erősnek kell lennem– gondoltam
– Mire gondolsz? – kérdezte megtörve a csendet, de még mindig nem nézett rám.
Hogy látlak e még.. – vallottam be.
– Jaj te butus, hát persze. – majd szorosan magához ölelt. – Egy év és visszajövök érted.
– Megígéred?
– Emlékszel, az első randevúnk után mit mondtam neked? Mikor először megcsókoltalak.. – mosolygott, éreztem a hangjából.
– ” Veled fogom leélni az életemet..”
– Igen és komolyan is gondoltam.
Még mindig szorosan ölelt magához. Annyira küzdöttem a könnyeimmel, de nem bírtam tovább. Éreztem ahogy elmosódik körülöttem a táj és hideg könnycseppek gurulnak végig az arcomon. Erősen átfogtam karjaimmal, testemhez szorítottam, kapaszkodtam belé, mintha ezzel megakadályozhattam volna, hogy elmenjen..
– Indulnom kell.
Elengedett. Rám nézett. Letörölte könnyeimet, majd megfogta a kezem és elindultunk a vasút felé. Csendesen ballagtunk egymás mellett.
Gondolataim ezer és ezer felé cikáztak:
Ne menj el. Veszélyes. Nem akarom, hogy bajod essen. Ne menj el! Ne menj el.. – de egy szót sem szóltam. Ő sem. Nem akartam megnehezíteni a búcsút.
Az út olyan rövid volt, gyorsan odaértünk. A vonat már bent állt.
– Mennem kell. – ismételte.
– Utálok búcsúzkodni…
– De mi nem is búcsúzkodunk. Azok búcsúzkodnak, akik nem látják többé egymást, de mi hamarosan találkozunk.
– Csak tartanánk már ott..
Megölelt és súgott valamit a fülembe, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. A karjaim közt akit mindennél jobban szeretek, aki az életem és most el kell engednem. Még utoljára megcsókolt, és felszállt a vonatra. Nem vártam meg míg elindul, nem akartam látni, ahogy elmegy, inkább visszafelé sétáltam a tóhoz..
A könnyeimmel sem tudtam harcolni tovább, megállíthatatlanul folyt, nem akart abbamaradni. Majd hallottam a vonat sípját..és tudtam nincs tovább.
Ennek tizenhat éve. Akkor láttam utoljára. Homályos emlékeim vannak a múltból róla, de van amire tisztán emlékszem ma is. Emlékszem az utolsó ölelésére és arra, mikor utoljára a fülembe súgta, hogy: szeretlek.

Írta: Takács Éva

Szólj hozzá! Oszd meg! Dobj egy lájkot!

 

Kövesd a Szerelmes Szíveket

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kiemelt bejegyzések