Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele. A szeretethez nem kell teli erszény.

A szív mindenhatónak érzi magát, ha szeret.

Mondd, mi a szerelem? Két lélek, egy gondolat, két szív, egy dobbanás.

Nem számít, mennyire fáj, egy szerető szív sose hiábavaló.

Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? S talán nem is szól személynek, csak a vágynak? Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?

„A hirtelen támadt szerelem,

amely házasságot indít, igazgyöngy,

gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb

művész csiszolt, kincs, amelyet a szív

legmélyén kell elrejteni.”

A szerelem a lélek selyme, a szív bársonyvirága, melynek magvát minden szívben elültette a teremtés, de amely csak minden ezredik szívében érik meg igazán pompázó virággá.

“Amikor két ember a szíve mélyén egyesül,

Képesek megtörni a bronz vagy a vas erejét is.

Amikor pedig két ember szíve mélyén megérti egymást,

a nyelv, amelyen szólnak, édes lesz és lenyűgöző, mint az orchideák illata.”

És mi az élet, ha nem az álom keresése, az álomé, hogy valaki azt mondja: igazából, teljes szívből szeretlek.

Nem abban van az élet mértéke, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem abban, hogy milyen nagyot tud felelni a szív.