Magányra vágyott egy tömeg közepén. Mégis megváltotta a jegyét, egyedül. Befele menet elvette a felé nyújtott térképet. Rég jártam már itt, biztos ami biztos – gondolta. Egyenest a fókákhoz ment, imádta nézni az üvegfalon keresztül, ahogy siklanak a vízben. Innen rögtön átsétált a kis sziklán, a dél-kelet ázsiai házhoz. Beérve a házba egy ismeretlen környezet fogadta: az ausztrál ház mintájára itt is egy nyílt terepet építettek ki.
Remek lehetőség a fotómániám kiélésére – gondolta. Szerencsére épp nála volt a masinája. Kipakolt a táskájából, hogy megkeresse. Ahogy letette maga mellett, egy bátor majom ugrott oda és elcsente. Mire föleszmélt, már méterekkel felette lengett. Odakiáltott a közelben lófráló gondozónak. Amint felé fordult, hirtelen kiesett az elméjéből, hogy miért kiáltott. Az érdeklődő, rejtélyes tekintet, az enyhe, de állandó mosoly megbénították. A gondozó, látva a lefagyott alakot, maga kezdte keresni a terepen a furcsaságot. Szeme hamar megakadt a fényképész majmon. Etetés előtt volt épp a ház, így némi elemózsiával könnyen lecsalta a bátor teremtést, és elemelte tőle a masinát. Átnyújtotta a vendégnek, aztán nekilátott előkészíteni az etetést. Ideje sem volt elvarázsolódni.
Mire felocsúdott, a gondozó már eltűnt az éléskamrában, oda már nem mehetett utána. Szomorúan sétált tovább a nagy szikla felé. Mégis azt érezte, hogy hamarosan visszatér az állatkertbe. Hogy percre pontosan ugyanebben az időben visszatér, akár holnap, vagy holnapután, vagy jövő héten. Visszatér, és szétpakol mindenfele holmit a dél-kelet ázsiai házban.
0 hozzászólás