Ha valaki azt mondta nekem, „az ellentétek vonzzák egymást”, jobb esetben kinevettem. Általában elküldtem még a fenébe is. Az élet nem így működik. A szerelem végképp nem. Aztán jöttél Te.
Emlékszem, az első randinkon csak sétálgattunk. A Borárostól a Nyugatihoz, onnan Újpestre, majd el a Délihez. Csak beszélgettünk, fel sem tűnt, hogy bejártuk a fél várost. Amikor végül megjegyeztem, hogy jó nagy séta volt ez, csak értetlenkedve néztél. Hiába, sosem értetted, hogy működnek mások.
Másodjára moziba akartam menni. Vagy beülni egy kávézóba. Lábat lógatni a Duna parton, fagyit enni egy pokrócon a Margit-szigeten. Amikor ezt felvetettem, csalódottan közölted, hogy mehetnénk inkább a Pilisbe túrázni. Komolyan, miért akarna valaki a Pilisbe menni túrázni? Miért akarna valaki bárhova túrázni menni, ha nincs háború és nem tartanak pisztolyt a fejéhez? 200 méter után alig kaptam levegőt és azon gondolkodtam, hogy jobb nekem egyedül, miközben te arról beszéltél, hogy végre sikerül mindennap legalább 150 kilométert biciklizni, és ez téged mennyire feltölt. Hulla fáradt voltam és biztos abban, hogy valamit nagyon csúnyán elállítottak a fejedben. De közben elvarázsoltál.
A személyiséged, a gondolataid, a humorod. És ugyan minden találkozónk után, a fájó lábam masszírozgatva vagy az aznapi sérüléseimet ápolgatva, azon gondolkodtam, hogy mit keresünk egymás mellett, mégis eltelt egy év. Közös albérletbe költöztünk, próbáltunk összecsiszolódni, mint az igazi párok, szeretni egymást, feltétel nélkül. De gyűlöltem a biciklidet. Sosem tudtam eldönteni, hogy fontosabb-e neked, mint én, de azt biztosan tudtam, hogy annak az életednek nem vagyok része, amelyiket akkor éled, amikor rajta ülsz. Gyűlöltem, hogy minden egyes nap elmondtad, milyen jó lenne, ha nekem is vennénk egyet. Mégis kinek jutna eszébe önként és dalolva a szenvedésbe tekerni? És onnan tovább 147 kilométert?
A huszadik születésnapomon hatalmas mosollyal keltettél. „A saját kezembe kellett vennem a dolgokat” mosolyogtál szégyenlősen, ahogy megmutattad a sebtében feldíszített, világoskék versenybiciklit. Mosolyt erőltettem magamra, és fejben azt latolgattam, mekkora az esélye, hogy már első nap valami olyan baleset érjen egy ilyet, ami a nyomtalan eltűnését eredményezi. Végül persze ez megmaradt ötletnek, azt hiszem, csak azért, hogy ne okozzak neked csalódottságot. Életem leghosszabb hetei voltak. Fogcsikorgatva, kényszeredetten ültem fel akkor is, ha tudtam, hogy veled fogom tölteni a következő órákat.
Lássuk csak: elfáradok, meleg van, szerinted nincs a környéken nehezen teljesíthető szakasz, én mégis a fulladásos halál küszöbén voltam múltkor a kisboltig meg vissza. Az esélyeimet latolgatva arra jutottam, hogy ez az álmoskönyv szerint sem jelent egyszerű délutánt, szórakozást meg végképp nem. De elmentem, mert szerettelek. Az első versenyemre is valahogy így jutottam el, az ember két percig nem figyel, és már van is egy nevezése, amiről nem is tud, és aminek kicsit sem örül. De elmentem, mert szerettelek.
Most itt ülök, és az érmeimet rendezgetem. Három éve nem hallottam felőled, és még mindig nem tudom, hogy az ellentétek vonzzák-e egymást. De azt tudom, hogy a szerelem arra sarkall, hogy több legyél. A világoskék biciklit már rég újabbra kellett cserélnem. De megtartottam, mert szerettelek.
Igazán megható történet köszönöm