Majd negyven évvel ezelőtt napvilágot látott egy nem várt kislány, mit sem sejtve arról, hogy szüleinek felelőtlen, gondtalan életét mennyire megzavarta. Csak egy valaki tartotta őt Isten ajándékának, a nagymamája. Így aztán amikor a szülők elváltak, és mindketten elindultak megkeresni a boldogságot , ő elégedetten éldegélt a nagyanyai szeretet meleg burkától védetten. Érdeklődő, kíváncsi gyermek lett s egyre türelmetlenebbül várta, a napot amikor elsőször lépi át az iskola kapuját. Sejtelme sem volt róla, hogy fájdalmas, nehéz évek várnak rá, mert a gyermektársadalom kegyetlen tud lenni azokkal, akik „mások”. Ő pedig korántsem volt átlagos, sőt. Csúfolták bagolynak, négyszeműnek, nyúlnak, de a Csúnya Kislányt mindez nem igazán érdekelte, számára csak egy valaki volt fontos, csak az ő véleményére adott. Éveken át szerette mindenkinél jobban a barna kisfiút, úgy ahogy csak a szeretethiánnyal küszködő, sérült lelkek tudnak szeretni.

A serdülőkor küszöbére érkezett lányok az egyik osztálykiránduláson éjszakába nyúló beszélgetéseik egyikén a jövőjüket tervezgették. A Csúnya Kislány, aki ekkor már betegesen zárkózott, gyanakvó, igazi sündisznótermészet lett, most mégis megszólalt. „ Szeretnék férjhez menni, és gyerekeket, sokat, akkor talán lenne nekem is családom…”Az osztály legszebb, legnépszerűbb lánya csilingelő hangon felkacagott „ Te! Te soha nem mész férjhez, olyan ronda vagy!” A Csúnya Kislány pedig a valóság elől a könyvekhez menekült, szinte megszállottan falta a könyveket. Lassan elérkezett az utolsó tanév, elkellett dönteni, ki hol tanul tovább. Ő ezen nem gondolkozott, számára csak egy út létezett, mert úgy érezte, nem bírná ki, ha nem látná többet a barna fiút, mert az évek során a szívében élő diákszerelem csak nem akart megfakulni. Néma szellemként kísérgette a fiút, mindig mellette volt, aki egyáltalán nem meglepő módon ezt rendkívül terhesnek tartotta, és szerencsétlen már közel volt ahhoz, hogy csalánkiütést kapjon a lány mértéktelen rajongásától.

Szerencsére a gimnáziumban külön osztályba kerültek, így fokozatosan a lány szerelme is megfakult. A lány az évek múlásával érdekesen csúnya nő lett, férjhez ment, családja lett. A férje szeretének köszönhetően megtanulta elfogadni önmagát, már nem vágyott láthatatlanságra, nem próbált rejtőzködni, az ével múlásával egyre bátrabban merte felvállalni önmagát. Reggelente már nem nézett reménykedve a tükörbe, már nem hitt a csodákban. Beletörődött, hogy a békából csak a mesékben lesz királykisasszony. Aztán egy napon megbetegedett. Orvodtól –orvoshoz, kivizsgálásról-kivizsgálásra küldözgették. És az így eltöltött „műszak” végén, amikor végre mehetett volna haza, az orra előtt elment a busz. Sajnos kis hazánk nem a jó tömegközlekedésről híres, így aztán a nő elkeseredett ácsorgott a buszmegállóban. Az önsajnálat legmélyebb bugyrait járta be, úgy érezte élete, házassága és vele együtt ő is megszürkült, rá már nem vár semmi új az életben, legfeljebb egy újabb kórság. Kitudja még mennyi borús gondolat vonult volna végig az agytekervényein, ha meg nem áll a megállóban lévő újságos előtt egy „meseautó”. A nő szíve nagyot dobbant. Az alapiskolás éveinek hercege állt előtte, igencsak megemberesedve, megőszülve, de ugyanolyan pajkos, vidám tekintettel. „Elvigyelek?” A nő lopva körülnézett, de rajta kívül más nem volt ott. A kérdés neki szólt. Alig indultak el, amikor a férfi megállapította: „ Megváltoztál, jól nézel ki.” Az úton hazafelé beszélgettek, félénken, sután. A ház előtt, amikor a nő kiszállt gyermekkori álmai lovagja utána szólt: „ Kár, hogy mi férfiak fiatalon csak legmenőbb csajokra hajtunk, és nem vesszük észre azt akit igazából kellene.” A Csúnya Nő, boldogan ért haza, s azonnal felhívta a barátnőjét, és elmesélte neki, hogy jutott haza. Lelke legrejtettebb titkainak ismerője azonban szkeptikusan csak ennyit mondott: „Ezt te csak álmodtad!”

Írta: Jankovic Eleonóra