A kellemes kora nyári délután, a belvárosi kávéházak teraszai szinte zsúfolásig megteltek. A mikrofonokból kiszűrődő halk zene, a kanalak vidám csörgése és a vendégek gondtalan fecsegése egy hamis harmóniában olvadt össze. Közvetlenül az utca melletti asztalnál két divatosan öltözött, fiatal nő ült. Egy szőke és egy barna. Látszatra nagy egyetértésben, élénken csevegtek, de valójában nem egymásra figyeltek, nem egymás szavait hallgatták. Nem voltak igaz barátok, pedig azt hitték. A másik csupán puszta kellék volt számukra, az idő kellemesebb eltöltéséhez.
– Nézd meg azt a csajt, aki most jött be azzal a jó pasival. Hihetetlen, tiszta Orlando Bloom! Szerinted mit eszik egy ilyen szürke egéren? Még melle sincs! Nem és nem értem a férfiakat! – hajolt közelebb a szőke Erika.
– Hát, nem mindenki lehet bombázó! – válaszolta Laura mosolyogva, miközben szemével alig észrevehetően barátnője feldúsított kebleire mutatott.
– Ne gonoszkodj.
– Nem gonoszkodom. Csak nem értelek. Szerintem tök jól néz ki a csajszi.
– Lehet. De már nagyon elegem van az egyedüllétből. Három, érted három hónapja, hogy kidobtam Misit, és azóta senki és semmi.
– Talán nem aerobik órákat kellene tartanod, hanem számítógépes kütyüket árulnod. Sőt, úgy is reklámozhatnád a boltot, hogy magányos harmincasoknak 180cm felett kedvezmény.
– Igen, – mondta Erika gúnyosan – csakhogy én nem a lúzerekre bukom.
– Hát, jobb ötletem nincs. Megyünk?
– Sietsz?
– István már biztos vár. – válaszolta Laura, miközben sem ő, sem pedig barátnője nem vette észre, hogy hangsúlyában benne volt minden: a kimondott remény, az eltitkolt csalódás, és a lemondás sóhaja.
Péntek délután révén a kocsisor csak araszolva haladt, mintha mindenki egyszerre menekült volna a nagyváros betondzsungeléből. Laura egyre feszültebben, görcsösebben szorította a kis piros Toyota volánját. Egyre rosszabb lett a hangulata. Úgy érezte időtlen idők óta vezet lépésben. De valójában mégsem ez zavarta igazán. Nem. A mellette lévő kis mobiltelefon némasága fájt neki. Néha rásandított, szinte szuggerálta, hátha megszólal. De hiába.
Amikor végre megpillantotta a dombtetőn magányosan álló rózsaszínű kis villát, mint mindig, most is az jutott eszébe, hogy olyan, mint egy ékszerdoboz. Már a legelső alkalommal, amikor elhozta őt ide István, azonnal beleszeretett a házba, a pompás kertbe, a különleges virágok mámorító illatába. Pedig férje még házasságkötésük előtt építtette, ám mindaddig nem akart beköltözni, amíg meg nem találta álmai asszonyát, a ház méltó „úrnőjét”. „Te vagy számomra a végzet asszonya, egy igazi femme fatale!” – hányszor és hányszor suttogta fülébe István szerelmesen. De vajon mikor mondta utoljára?- jutott eszébe Laurának, miközben felszaladt a barokkos lépcsősoron.
– Szia, megjöttem!
– Szia cicám. – bújt elő István a dolgozószobájából – Merre jártál? – kérdezte szórakozottan, majd egy leheletnyi finom puszit adott Laurának. Egy puszit, melynek a megszokás, az összetartozás, a birtoklás volt a fűszere.
– Manikűrösnél voltam, aztán vásárolgattunk Erával, végül beültünk egy Virgin Maryre. – a kellemes délután emléke hirtelen elfújta gondolataiból az előbbi borús gondolatokat, így annak sem tulajdonított különösebb jelentőséget, hogy közben István összeráncolta a szemöldökét és szája szegletét megvetően legörbítette. Nem értette, hogy az évek során, hová tűnt az egykor bájosan csetlő-botló, gátlásos lány, aki szerénységével, egyszerűségével lenyűgözte őt.
– Hogy tudjátok meginni azt a paradicsomos kotyvalékot?! Még ha egy kis vodka is lenne benne…- értetlenkedett István, de az igazi gondolataiba, érzéseibe inkább nem avatta be élete párját. Már régóta nem. – Vacsorázunk?
A hatalmas, hófehér konyhabútorral berendezett konyhában már a tűzhelyen várta őket a vacsora. Klári nénit, a házvezetőnőt nem sokkal azután alkalmazták, hogy Lauráról kiderült, babát vár. Eredetileg úgy tervezték, hogy egy-két év után Laura ismét átveszi majd a háztartás vezetését, de időközben István annyira megszerette a kedves, mindig derűs asszony főztjét, hogy az elbocsátásáról végleg elfeledkezett. A ház asszonya pedig, még ha „tenyérbe mászó képe” miatt nem is igazán szívlelte, egyszerűen nélkülözhetetlennek tartotta, hiszen teljesen tehermentesítette őt. Kezdetben néha még gyötörte a bűntudat, elvégre fiatal, mindezt elvégezhetné ő is, de aztán eredendő lustasága győzedelmeskedett. Meg aztán gondolta, ha az életét ilyen haszontalan dolgokra fecsérelné el, akkor mikor lenne ideje önmaga kényeztetésére, és az Életre?
István némán, az étel ízére, a bor zamatára összpontosítva, igazi gurmanként, nagy élvezettel evett. Fel sem tűnt neki, hogy felesége rosszétvágyú kisgyermekként piszmog az étellel. Egyre súlyosabb, sokatmondóbb csend telepedett rájuk. Pedig mindketten szinte fuldokoltak a ki nem mondott sérelmekben, fájdalmakban, be nem tartott ígéretekben, hiábavalóvá vált elvárásokban. Megállíthatatlanul hömpölygött közöttük a magány Boszporusza. És nem volt híd. De talán már nem is keresték.
-Klárika ismét remekelt. – szólalt meg végül István, miközben A lámpák fénye lassan végigsiklott, majd visszaverődött a bor aranylóan hullámzó felszínén. Laura szerette volna megtörni a csendet, mint ahogy a pohár fala a bor nyugalmát, de képtelen volt rá. „Hogy lehet ilyen kegyetlen?! Nem büntethet egy életen át azért, mert egy, egyetlen egy önző kérésére nemet mondtam!”- töprengett magában Laura. A férje azonban lassan, kortyonként felhajtotta a bort, majd egy fáradt, fásult mozdulattal hátrasimította hullámos, szőke haját, melyben kora ellenére még csak elvétve akadt egy-két ősz hajszál. A konyhában már szinte kézzel tapintható volt a feszültség.
– Remélem nem gond, de át kell még néznem pár dolgot. – mondta végül.
-Nem, nem gond, már megszoktam. Az utóbbi időben mindig késő éjszakáig dolgozol, már ha éppen itthon vagy! – tört ki Laurából a kelleténél élesebb, ironikus hangon.
– Tudod, valakinek dolgoznia is kell!
– Ezzel arra célzol, hogy én nem dolgozom? Én akartam, de te ellene voltál, mondván neked kipihent feleség kell, akinek mindig van rád ideje! Olyan nőt akartál, akire büszke lehetsz, aki miatt irigykedve néznek rád! Te akartad! – rikácsolta egyre hisztérikusabban. – Nem te mondtad mindig, hogy nem engeded, hogy a feleséged éhbérért törölgesse idegen kölkök fenekét?
– Laura, hadd abba. Ennek semmi értelme, te is tudod, hogy a kezdetben még minden másképp volt. És csak rajtad múlik, hogy mikor lesz ismét minden a régi! Dolgoznom kell. – mondta fáradt, fásult hangon István, miközben rugalmas, hosszú léptekkel kisietett a konyhából. Menekült.
-István!– kiáltotta utána Laura kétségbeesve, majd lerogyott a konyhaszékre. Sírni szeretett volna, zokogni, de évekkel ezelőtt elfogytak a könnyei. Maga sem tudta mennyi ideig ült a konyhában, egyedül, magányosan, miközben lélekben megjárta az önsajnálat legmélyebb bugyrait. Amikor végre felállt, élettelen rongybabának érezte magát, akinek nincsenek többé érzései, érzelmei, de még csak könnyei sem.
A fáradtság hirtelen olyan elemi erővel tört rá, hogy alig volt ereje lezuhanyozni. Szinte ájultan zuhant az ágyba. Remélte a megváltó, pihentető alvás majd enyhülést hoz számára, de minél jobban vágyott rá, annál inkább elkerülte szemét az álom. Boldogtalanul, magányosan forgolódott a széles hitvesi ágyban. Minél többet forgolódott, annál intenzívebben érezte bőrén a simogató selyemágynemű érzéki lágyságát. Hiányzott neki István. A régi István, akinek titokzatosan kék szemében, ha csak ránézett szenvedély, szerelem, vágy volt. Mintha mindig kiéhezve várt volna arra, hogy megkapja őt. Hirtelen elemi erővel tört rá az első szeretkezésük emléke. Amikor István először gyengéden, szinte félve csókolta meg, majd egyre hevesebbek és hevesebbek lettek a csókjai. Őt annyira magával sodorta a férfi csókjaiból érződő parázsló szenvedély, az érzékeiből feltörő kéjvágy, hogy észre sem vette, mikor gombolta ki a blúza gombjait. Finoman simogatta a melleit, majd szájával bebarangolta rugalmas, meztelen testének minden zugát. Szinte még most is érezte, ahogy a férfi forró leheletétől egész testében egyre jobban felizzott a vágy, végigszáguldott ereiben, felforrósította bőrét, míg végül már remegett. Szíve egyre hevesebben dobogott, torka szinte teljesen kiszáradt, s amikor István magáévá tette kéjesen fogadta magába. A mindent elsöprő élvezet olyan elemi erővel tört rá, hogy szinte úgy érezte testével együtt végzetes, mindent eggyé olvasztó vagy leromboló lángra gyúlt körülöttük minden.
Mikor érezte mindezt utoljára? Vajon mit rontottak el, hogy így eltávolodtak egymástól? Talán mégiscsak végzetes hibát követett el, amikor nemet mondott a férje kérésére, rimánkodására?
Úgy érezte, képtelen tovább így élni, szeretet, szerelem, szex nélkül. Gyorsan kibújt az ágyból, és kislányos fürgeséggel leszaladt a lépcsőn. István dolgozószobájának ajtaja előtt hirtelen megtorpant, mély lélegzetet vett, és egy gyors, elszánt mozdulattal lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban nem engedett. Első meglepetésében nem igazán értette mi történt, de amikor másodszor is hiába próbálkozott végre felfogta. Zárva volt! Bénultan, megalázottan, csalódottan állt a csukott ajtó előtt. Egy pillanatig. Akkor azonban a letaglózó fájdalom helyét átvette a düh. – Mocsok! – sziszegte haragosan, miközben gyönyörű szeme villámokat szórt. Úgy érezte fuldokol a dühtől, és ha még egy percig kénytelen egy fedél alatt maradni a férjével, megfullad. Gyorsan, gondolkodás nélkül dobált, gyűrt bele néhány drága ruhát, pár személyes holmit az egyik utazótáskába. Magára rángatta kedvenc farmernadrágját, egy trikót, ami éppen a keze ügyébe került, és kirobogott a szobából.
Amikor kicsörtetett a házból, teljes erővel csapta be maga mögött az ajtót, majd a garázskaput is. Önmagának sem akarta bevallani, a szíve legmélyén még mindig arra várt, hogy István utánaszalad, bocsánatot kér, majd a karjaiban visszaviszi őt, a házba, mely már annyi éve az otthona. De az összes ablak elutasító sötétségbe burkolózott.
Laura szorongása csupán a pirkadat első sugaraival csillapodott le némelyest. Még soha nem vezetett éjszaka, egyedül, sötétben. Néha-néha reménykedve pillantott bele a visszapillantó tükörbe, hátha meglátja feltűnni István ismerős kocsiját, de mindhiába. Miközben sorra hagyta maga mögött a nappali fényben jól ismert kedves kis falukat, melyeknek az utcái most ijesztően üresek voltak, az életén töprengett. Képtelen volt rájönni, hogy István miért változott meg. „ Nem duzzoghat éveken át egy dolog miatt! Nem, biztosan másról van szó. De legalább mondaná meg mi a fene baja van, de nem. Ő hallgat… ezt a legkönnyebb… Homokba tudja a fejét, és kész. Volt, nincs probléma. Igen, ez ő, de ezt nem lehet a végtelenségig folytatni! Teljesen hülye…” – dohogott magában.
Szülővárosába egyszerre érkezett meg a felkelő nap első, gyenge sugaraival. Tudta, szüleit rettenetesen meg fogja rémiszteni, ha most bekopog, de már az utolsó kilométereken alig volt képes nyitva tartania a szemét. Halálosan fáradtnak érezte magát.
Anyja az első halk kopogásra ajtót nyitott. Az anyák sajátos ősi, védelmező mozdulatával ölelte át lányát gyengéden. Nem kérdezett semmit. Nem faggatózott.
– Most főztem meg a kávét, és mindjárt készítek reggelit is.
– Köszönöm, de most képtelen lennék lenyelni akár egy falatot is. Ha nem gond inkább lefeküdnék.
– Menj csak. Pihend ki magad.
Nehéz fejjel, fáradtan ébredt. Amikor végre erőtlenül kinyitotta a szemét meglepődve nézett körül. Úgy érezte, mintha életében először látná a szobát, gyermekkora békés kis menedékét. Pedig a polcokon ugyanúgy sorakoztak a romantikus lányregények, mostanra színevesztett plüss mackók, apró kis csecse-becsék, ahogy itt hagyta őket. A zöld kis kagylófotelben ott trónolt a kedvenc babája. Milyen ócska! – villant át agyán a felismerés. Az éjszaka, amikor elindult szüleihez, úgy hitte itt megtalálja a lelki békéjét, nyugalmát, egy olyan helyre indult el, ahol otthon van, ahová mindig is tartozott. De semmi effélét nem érzett.
Édesanyját a kicsi, szűk konyhában találta. Ebédet főzött, mint egész életében, minden áldott nap. De soha nem panaszkodott. Miközben Laura reggelizett, az apja is bejött a konyhába. Soha nem volt köztük igazán bizalmas, jó viszony.
-Micsoda meglepetés, végre a kisasszony méltóztatott meglátogatni a szüleit is! – kezdte el a zsörtölődést, de folytatni már nem tudta, mert a felesége a szavába vágott – Na de apus, ne morogj már. Ha nem jött, annak biztosan oka volt. Nem ért rá! – védte anyatigrisként a törékeny kis asszony a lányát.
-Nem-e? Hisz nem csinál semmit, még csak nem is főz, mint más becsületes asszony. Nem tud semmi mást, mint elkótyavetyélni annak a jó marhának a pénzét. De lehet, hogy mostanra betelt a pohár nála és végre kitette a szűrét?! – fortyogott tovább az öreg, mintha a lánya ott sem lenne. – Ne, ne szólj közbe- emelte fel a hangját, amikor látta, hogy a felesége közbe akar szólni – mert te neveltél belőle naplopót! Vagy nem te találtad ki, hogy taníttassuk zongorázni, meg nyelvekre, és hogy küldjük a nagyvárosba továbbtanulni? Én meg csak güriztem, hogy mindent fizetni tudjunk! ……Na és mi lett belőle? Na, mi… még egy épkézláb gyereket sem tudott szülni.
– Apa, kérlek hadd abba, ne bánts!
Laura egyre szörnyűbben érezte magát. Megértésre, szeretetre várt, és nem az apja fájdalmasan durva véleményére. Ráadásul, valahol a lelke mélyén tudta, apjának részben igaza van. István is egyre gyakrabban vetette a szemére, még ha burkoltan is, hogy végre találhatna magának munkát, vagy valami hasznos elfoglaltságot. István. Igyekezett nem gondolni rá, a sértettségére, a haragjára, a csalódottságára, amiért hagyta őt elmenni, de még csak nem is hívta őt fel. Nem tudta, mit tegyen, csak azt, hogy az utóbbi hónapok néma viszálykodását, a kedvesség látszatával beburkolt közönyt már nem bírja és nem is akarja elviselni.
Talán, ha valakivel megtudná osztani gondjait, ha tanácsot kérhetne…de nem volt kitől. Az egyetlen „barátnője” Era, kényszeredetten hallgatta végig, majd gyorsan elköszönt, arra hivatkozva éppen a „ világ legszexisebb pasijával chattel.” Talán az édesanyja, de hát őt soha nem avatta be élete részleteibe, titkaiba. Délután már kezdte úgy érezni magát, mint egy csapdába szorult vadállat. Nehezen viselte apja folyamatos zsörtölődését, édesanyja véget nem érő történeteit számára teljesen idegen emberekről és azok gondjairól. Minden zavarta őt. A folyosóról beszivárgó ételszag, a szomszéd televíziójának zaja, az udvaron hangosan viháncoló gyerekek kacagása, a kutyák ugatása. Nyugalomra, magányra vágyott. Vacsora után végül úgy döntött, kicsit kiszellőzteti a fejét.
A fülledt, nyári hőség még a kora esti órákra sem enyhült, és fojtogatóan telepedett rá a kisváros házaira, utcáira, tereire. Laura lassan, céltalanul sétált, néha rácsodálkozott egy-egy új épületre. Mikor is volt utoljára a belvárosban? Egyre jobban megszaporázta lépteit, mert alig várta, hogy végre elérjen a sétáló utcába, és beszívhassa a csodálatos japán cseresznyefák illatát, megcsodálhassa rózsaszínű virágpalástba burkolt lombkoronájukat. A hatalmas, öreg, árnyat adó fák helyén azonban csupán csenevész kis fácskákat talált. Becsapottnak, kifosztottnak érezte magát.
– Laura?! Te vagy az?- hallotta meg ekkor a háta mögött azt a kellemes, mély férfihangot, melyet ezer éve ismert. Laura hirtelen nem tudta, hogy reagáljon. Tényleg Levente lenne az? Mindenre számított, csak erre nem. Megállt és lassan megfordult.
– Jé Levente, te vagy az? Szia. – motyogta , és kíváncsin kémlelte, az eltelt évek alatt mennyit változott a fiú.
– Merre jársz? – egyszerű kérdés, de a nőnek mégis nehezére esett válaszolni. Zavarban volt. Levente az utóbbi években jócskán megemberesedett, a haja fiatal kora ellenére őszbe hajlott már, de szemének pajkos csillogása ugyanolyan maradt. Észveszejtő. Laura hirtelen úgy érezte valami titokzatos erő visszarepítette a múltba, és ő ismét ugyanaz a nyakigláb kamaszlány, aki éjszakánként telesírta a párnáját a fiúért. A fiú miatt, aki még csak egy szóra sem méltatta, észre sem vette.
-Á, csak kijöttem egy kicsit körülnézni, mi minden változott azóta, hogy elköltöztem. –próbálta meg összeszedni a gondolatait. – Megváltoztál!
-Te is! Nincs kedved egy kicsit beszélgetni, megihatnánk egy kávét? – kérdezte Levente mosolyogva. Közhely volt, mindketten elmosolyodtak, ennek ellenére Laura hosszasan tétovázott, mintha csak azt fontolgatta volna, komolyan gondolja-e a férfi, vagy csak viccel. Levente észrevette és melegen, biztatóan elmosolyodott.
– Miért is ne? Azt hiszem, most jól esne. –nyögte ki végül. Útközben alig bírt Leventére figyelni, egyre csak azon mélázott, hogy ez tényleg vele történik meg? Hányszor de hányszor ábrándozott erről a pillanatról.
A kellemes kis kávéház lassan elnéptelenedett, de nekik még nem volt kedvük elindulni, megtörni az újratalálkozás varázsát. Meghitt hangulatban beszélgettek. A férfi őszintén, kendőzetlenül mesélte el, miképpen rontotta el házasságát. „ Tudod, örökösen a pénzt hajtottam, délelőtt az iskolában voltam, délután egy nyelviskolában vállaltam órákat. Azt hittem, ha anyagilag helyrerázódunk, akkor megoldódnak a gondjaink is. Tévedtem. Ő időt, figyelmet, törődést várt. – miközben beszélt a szeme csalódásról, magányról árulkodott. – Mindegy. Utólag rájöttem, hogy nem illettünk össze. Csak azt sajnálom, hogy így kevés időt tölthetek a kisfiammal. Tényleg, még nem is mondtad, nektek van gyermeketek? – Laura, hirtelen megdermedt. Képtelen volt megszólalni, majd hosszú-hosszú évek óta először elsírta magát. Megrázta a fejét, majd idegesen kisimította barna haját az arcából. Végül, mint amikor felemelik a gátat, és szabad utat kap az addig megzabolázott folyó, úgy eredtek meg szavai: – Nem sokkal a házasságkötésünk után teherbe estem. Soha addig még nem éreztem azt a semmihez sem hasonlítható boldogságot, mint amikor megtudtam, gyermekem lesz. Aztán az egyik este rosszul lettem, de fájt a hátam, a derekam, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Talán ha a férjem otthon lett volna, minden másképpen alakul, de szolgálati úton volt. Hajnalban irtózatos görcsökre ébredtem. Kihívtam a mentőt, bevittek a kórházba, de hiába, a kicsit nem tudták megmenteni. Nyolc hónapos volt.
– És több gyereketek nem lehetett?
-Lehetett volna, de nem akartam. Még egyszer nem, többé nem akarok ennyire ragaszkodni senkihez. István viszont ezt képtelen megérteni, évek óta ezen veszekszik velem. Néha már úgy gondolom, neki semmit sem számítanak az érzéseim, neki csak egy dolog a fontos, „örököse” legyen. – megkönnyebbülve törögette tenyerével a könnyeit.
Levente nem szólt, csak nézte a nőt. Azon gondolkodott, hogy vajon mikor, hogy utoljára gyengéden szóltak hozzá, mikor érdekelt bárkit is, hogy mit érez?
Amikor Lauráék házához értek, nem volt kedvük elválni egymástól, pontot tenni a varázslatos este végére. Tekintetük egybefonódott, ajkuk egyre közelebb ért, míg végül egy forró, szenvedélyes csókban forrtak össze.
Másnap reggel Laura a telefon csengésére ébredt, de István közömbös, kimért hangjától azonnal teljesen éber lett. Először szemrehányást tett feleségének amiért az előző nap még csak fel sem hívta, majd érdeklődött, hogy nem felejtette-e el, hogy szombaton fogadásra hivatalosak. – Menj a fenébe, és rángass magaddal valaki mást a puccos akcióidra, mert én már rettenetesen unom őket. Mond, szerinted, az rendben van, hogy szinte csak ilyenkor vagyunk együtt, mert egyébként nincs rám egy szabad estéd? Menj a fenébe! – De Lau…- befejezni azonban már nem tudta, mert Laura egy gombnyomással megfosztotta a szólás szabadságától.
Az elkövetkező napokban minden szabad idejüket együtt töltötték Leventével. Laurának az egyszerű, kisvárosi élet nyújtotta örömök, melyek szépségéről már teljesen elfeledkezett, most ismét újdonságként hatottak. Az egyik délután motorbiciklin kivitte őt Levente a Dunához. Laura miközben félelmében olyan szorosan a férfi izmos testéhez tapadt, hogy szinte eggyé vált vele, úgy érezte ez az a pillanat, amit soha nem fog elfelejteni. Először csupán sétáltak, gyönyörködtek a napsugarak fényorgiájában a víz csillogó felszínén, majd egyre jobb kedvük lett és végül játékos, romlatlan lelkű gyerekként tapicskoltak a folyó sekély szélében, kavicsokat dobáltak. Az egyik pillanatban a férfi karjaiba kapta, és a fülébe súgta: Szeretlek. – Én is téged. Tudod, hogy már a suliban őrülten szerelmes voltam beléd? Levente nem szólt semmit, csak buján, érzékien megcsókolta őt. Karjaiban kivitte kedvesét a partra, óvatosan letette puha, zöld fűre és fölé hemperedett. Sokáig csókolóztak önfeledten, éhes szenvedéllyel. Csókjaik egyre jobban áttüzesedtek, s közben a férfi lágy, lepkeszárny finomságú mozdulatokkal simogatta le róla a ruhát. Laurában olyan heves érzések ébredeztek, amelyeknek a létezéséről fogalma sem volt. Ahogyan a vihar korbácsolja fel a tenger hullámait, egyre jobban és jobban, úgy erősödött bennük az érzéki szerelem nyújtotta gyönyör, míg végül a kéj örvényeiben el nem érte őket pillanatnyi megsemmisülés. Kimerülten, mozdulatlanul feküdtek egymás karjaiban, miközben vadvirág és szerelem illata lengte őket körül.
Későn ért haza. Szeretett volna óvatosan, észrevétlen besurranni a lakásba, mint egy betörő, de amikor belépett a lakásba, hidegzuhanyként hatott rá apja rideg, kemény hangja:
– Hol a ménkűbe flangáltál éjnek idején?!
– Apa, már nem vagyok kisgyerek. – hangja dühösen csengett. Haragudott az apjára, amiért végül sikerült elrontania élete egyik legcsodálatosabb estéjét.
– Azt kérdeztem merre jártál! Hallod?!– az öreg hangja szinte mennydörgésként hasította szét az éjszaka békés csendjét.
– Egy barátommal voltam.
– Úgy egy barátoddal. Hát teljesen agyalágyultnak nézel te engem?! Egy barátoddal?! Mond ki, hogy a szeretőddel, Te ribanc! Na, de ide figyelj! Nem engedem, hogy szégyent hozzál ránk, hogy meglássák a szomszédok, férjes asszony létedre mással grasszálsz! Holnap reggel szépen szeded a cókmókod, és hazamész az uradhoz. Férjhez mentél?! Igen! Hát akkor, a férjed mellett a helyed! – ordította magából kikelve, miközben szájából fröcsögött a nyál és a gyűlölet.
Laura képtelen volt megszólalni. Nézte az előtte álló embert, az apját, aki mindig is ismerős idegenként volt jelen az életében és semmi más érzést nem fedezett fel magában, csak viszolygást. Talán, ha nem lett volna mindig ilyen, akkor nem menekült volna éretlen fejjel, fiatalon István karjaiba. Istvánéba, aki egyre ritkábban jelenik meg gondolataiba, Istvánéba, aki iránt már maga sem volt biztos, hogy érzett-e valaha is igaz szerelmet, vagy csupán szeretetet, hálát.
-Reggel elmegyek! – válaszolta alig hallhatóan, majd sarkon fordult és kiment a konyhából. De még a fürdőszobában is hallotta, amint apja szokásához híven hangosan magában szitkozódik, morog, hadakozik mindennel és mindenkivel. Pedig valójában csak egy emberrel nem tudott megbékélni, önmagával.
Másnap reggel, karikás szemekkel, idegesen ácsorgott az iskola az iskola kapujában, ahol Levente tanított. Személyesen szerette volna neki megmondani, hogy az édesapja kidobta, így egyelőre, míg nem talál más megoldást, amíg átgondolja életét, érzelmeit, kénytelen hazamenni. Egyelőre visszamegy, a múltjához, de nem Istvánhoz. Levente amikor meglátta szerelmét, boldogan mosolygott rá. Amikor azonban a lány elmondta neki jövetele okát, szemöldökét kérdőn felvonta: – Ugye nem akarsz vele maradni? Nem akarlak elveszíteni!
– Nem, de össze vagyok zavarodva. Egész éjjel gondolkodtam. Nincs saját lakásom, állásom, semmiféle jövedelmem. Én nem tudom…. Egy csődtömeg vagyok!
– A legszebb csődtömeg, akit valaha is láttam! – próbálta enyhíteni a feszültséget a férfi.
– Levente! Most ne…
– Laura, kérlek, költözz hozzám! Szeretlek!
– Nem tudom, nem tudok semmit! Most képtelen vagyok gondolkodni! Csak azt tudom, hogy szeretlek! De most már menj, mert még elkésel! – búcsúzott a fájdalomtól, kétségbeeséstől fátyolos hangon a nő. Majd egy selymes, könnyű csókot adott Leventének.
Amikor meglátta a délelőtti napfényben fürdő házukat, szívét valami kellemes melegség járta át. Valójában ez idáig nem is gondolt arra, hogy mindezt elveszítheti. István nem volt otthon, csak Klári néni sürgött-forgott a konyhában. Amikor meglátta a belépő Laurát, hirtelen elsápadt, mintha kísértetet látott volna. Illedelmesen köszönt, majd tüntetőleg hátat fordított neki. „ Istenem, ez a hülye István biztosan ennek a szipirtyónak panaszkodott egész héten. Laura a gonosz, Laura a bűnös, Laura a hálátlan… aki nem akart az ezredik pofaviziten jópofizni, és így szegény ártatlan Istvánka kénytelen volt egyedül menni. De azt biztosan nem mondta el, hogy soha nem volt kedve sem ideje rám, ránk… minek neki feleség, ha ő valójában abba a kicseszett munkájába szerelmes?” – hőzöngött magában.
Amikor belépett a hálószobájukba, első pillantása a régi, antik ezüst keretben álló közös fényképükre pillantott. A képen pálmafákkal körülvett kis öböl szélén egy boldog, fiatal nő nézett fel szerelmesen az őt átkaroló férfira, míg az tekintetével a távoli tengert pásztázta. Laura megdöbbenve nézte a képet. Gyors, kapkodó mozdulattal kereste elő a közös fényképeiket. Szinte mindegyiken ugyanolyan kimért, távolságtartó a férje. Mintha csupán a teste lett volna jelen, de lélekben kitudja merre járt. Nem értette, hogy ez idáig miért nem tűnt fel neki ez. Most már egészen más szemekkel nézte a szobát, István üres éjjeliszekrényét, majd lement a nappaliba. Sehol, semmi, egy apró személyes tárgy, egy emlék, ami csak a férfié lenne. István az egész múltját, az emlékeit, és mindent ami fontos számára a dolgozószobájában tartotta. Laura egyre türelmetlenebbül várta, hogy mikor ér végre haza. Minél előbb beszélni szeretett volna vele. Lassan, vontatottan teltek az órák, a délutánnak már kezet nyújtott a kora esti alkony, de István még mindig nem érkezett meg. Laura egyre idegesebben, türelmetlenebbül járkált a hatalmas házban. Nem tudta, mihez kezdjen. Idegennek, betolakodónak érezte magát a saját életében.
Nem sokkal hét után végre megérkezett István. Tartása, egész személye azt a fajta magabiztosságot sugallta, ami azokra az emberekre jellemző, akik a pénz hatalmával bírnak.
– Megérkeztél… – nem kérdés volt, nem kijelentés, sokkal inkább fenyegetés.
– Talán köszönhetnél! – ripakodott rá Laura epésen.
– Talán eljöhettél volna szombaton! – válaszolta István, miközben kék szemeivel olyan hidegen nézett feleségére, hogy az a nyári hőség ellenére beleborzongott. – Kötelességed lett volna mellettem lenni!
– Igen?! Kötelességem lett volna? És neked mi volt a kötelességed a házasságunk alatt? Semmi? Mikor voltál mellettem, amikor szükségem lett volna rád? Mikor?! Soha.
– Mindig mindent bebiztosítottam neked! Soha nem szenvedtél hiányt semmiben! Eltartottalak!
– Nem István, te nem eltartottál, te kitartottál! Soha nem szerettél! Az lehet, hogy a kezdetben kívántál, de amikor rám untál, amikor kiderült, hogy nem akarom neked sorozatban szülni a gyerekeket, akkor félretaszítottál. Soha, de soha nem az volt neked a fontos, hogy én boldog vagyok-e, hanem hogy mit gondolnak rólunk az ismerőseid. Ó, az álompár! Neked csak ez volt a fontos István, semmi, de semmi más!
– Na, és te? Te talán szeretsz engem? Vagy csak a házamat, a pénzemet? Nem kellett neked könyörögnöm Laura! Magadtól ugrottál az ágyamba, mert menekültél otthonról, a panelnyomorból, az apádtól. Többet tudok rólad, mint te önmagadról!
– Szerettelek. Férfiként, emberként, társként, apaként. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lángoló szerelemmel, de szerettelek. Cserébe viszont nem érzelmeket kaptam, csak ezt itt. – mutatott körbe a szobában. De nekem ez nem elég! Vagy talán túl sok? Nem tudom. – vallotta be, könnyes szemekkel – Elválok!
– Laura, ha holnap letiltatom a bankkártyád, neked még annyi pénzed sem lesz, hogy kifizesd az ügyvédet! Földönfutó leszel, vagy mehetsz vissza a zsarnok apádhoz! Emlékszel, amikor összeházasodtunk, aláírattam veled egy házassági szerződést! Neked nincs semmid! – István dermesztő nyugalma, ahogy szinte szűrte a fogai közt a szavakat, Laurában egyre nagyobb félelmet keltettek. – A rongyaidat, és az ékszereidet viszont megtarthatod! Ja, és az autót is, elvégre a születésnapodra kaptad! Meg az már túl sokat nem is ér! – legyintett. Ha akarsz, itt alhatsz, ha nem, hagyd a kulcsokat az asztalon, és csak csapd be az ajtót. – mondta hihetetlen nyugalommal, és elindult a dolgozószobája felé.
Laura nem bírta tovább, és utána kiáltott: – István, hova mész? – A dolgozószobámba. – De hát ennyi…- hebegte könnyek közt a nő.
– Ennyi, Laura. – jött a csendes, kimért válasz. Majd hátat fordította a nőnek, tíz év közös múltnak, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Laura tudta, hogy későre jár, és esztelenség útnak indulni, hiszen már az előző éjszaka sem sokat aludt, de nem akart egy fedél alatt éjszakázni Istvánnal. Maga sem tudta miért, de beszélgetésük során volt a férfi nyugalmában, kimértségében valami ijesztő. Nem sok mindent csomagolt el, csak a kedvenc ruhadarabjait, cipőit és pár apró kis emléket. Már majdnem becsukta az utolsó táskát, amikor az ágyon megpillantotta a közös fényképet amit délután nézegetett. Belecsúsztatta a táskába.
Alig tíz napja, hogy ugyanígy, éjszaka a sötétben vezetett hazafelé, szülővárosába. Akkor a düh, a bánat a kétségbeesés volt a társa, most a remény és a szerelem. Az első szerelem, ami nála valójában soha nem múlt el. Majdnem egy óra volt, mire Leventéhez ért. Látni akarta. Hozzá bújni, menedéket keresni karjai közt. A férfi csak a második csengetésre nyitott ajtót. Kinyúlt, ócska fehér trikóban, kócosan, álmosan. – Laura?! –kiáltott fel, és eszeveszett szenvedéllyel ölelte magához. Egymás karjaiban, szorosan összeölelkezve töltötték az éjszakát, mintha csak attól tartanának, elveszítik egymást. Reggel Laura ébredt fel elsőnek de nem mozdult, csak nézte Levente arcát, a füle tövében az apró ráncot, az ősz szálakkal tarkított borostát, és olyan szerelmet és gyengédséget érzett a férfi iránt, mint még soha. – Halkan, alig halhatóan súgta a férfi fülébe:” Te egy kisfiúnak vagy egy kislánynak örülnél jobban?” Levente nem nyitotta ki a szemét, csak elmosolyodott, még szorosabban ölelte magához a nőt és úgy suttogta: Mindkettőnek.
Vége
Írta: Jankovic Eleonóra
0 hozzászólás
Trackbacks/Pingbacks