Négy éves lehettem talán, amikor összeismerkedtem Ádámmal. Emlékszem, hogy a két kertet elválasztó drótkerítésen keresztül átnyúlva megfogtuk egymás kezét, és beszélgettünk, a semmiről, mindenről, ami eszünkbe jutott. Olyan felszabadultak voltunk mindketten, mint én azelőtt még soha – az oviban is mindig csendben ültem az asztalnál, rajzolgattam, és figyeltem a többieket, ahogyan barátkoznak egymással, és játszanak. Hogyan alakul ki az effajta boldog, felhőtlen kapcsolat az emberek között? Amikor eszembe sem jut, hogy a másik megítél, hogy meg kell neki felelni, vagy hogy vannak veszélyfaktorok, amiknek következtében esetleg elveszthetem a szeretetét? Az élet tele volt, négy évesen is, emberekkel, akikkel nem tudtunk közel kerülni egymáshoz – pedig ezt semmi sem indokolta volna, főleg gyerekkorban, amikor még nem tanultunk meg látásból ítélkezni, és kategóriákba sorolni az embereket.

És aztán egyszer csak mégis ott találtam magam valakinek a holdudvarában, és olyannyira önmagam voltam, mint még soha. Teljes délutánokat játszottunk végig a nagymama kertjében, bokrokban bujkáltunk, meséltünk, világokat építettünk fel, és utána kakaós tejbegrízt ettünk a teraszon. Mezítláb jártunk a kövön, amit felmelegített a nap, hallgattuk a szelet és a madarakat, és minden érdekes volt, amit csak megtaláltunk, minden apró részlet. Így teltek a hosszú hétvégék, a szünetek, minden alkalom, amikor vidéken jártunk. Már az autóban ülve is csak ezt vártam, és dobogott a szívem, amikor végre mehettem át újra játszani – izgultam, de eszembe sem jutott félni.

Most viszont, tizenhat évvel később, ami persze négy élet hossza egy négyévesnek, ami alatt már annyi, de annyi minden történt… Most itt ülök a számítógép előtt, és azon gondolkodom, hogy tényleg én lennék az egyetlen, aki ezt nem találja már többé? Ezek a tiszta érzések – hol vannak már? Ki tud még önfeledt lenni valakivel, amikor randizni kell, és forgatókönyvek alapján tájékozódunk az élet ezen területein? Még akkor is, amikor azon gondolkodunk, hogy ki mikor írjon messengeren. Állandó kiértékelés alá vonjuk a másikat, ráadásul a leginkább akkor, amikor megismerkedünk. Az életet már túl tudjuk gondolni, és ezért túl is gondoljuk, pedig éppen nem a tudás az, ami boldoggá teszi az embert. Ráadásul annyi ideális szerelmet láttunk már, annyi történetet olvastunk, hogy egyedül azt nézzük, hogy melyik sarkon fog szembejönni a tökéletesség. Nincsenek szövetségek és barátságok, nincsen önfeledt játék a kapcsolatokon belül, csak akarjuk, hogy olyan legyen mint, és frusztráltak leszünk, ha mégsem így történik. Egyszóval szokásokat követünk, és nem értjük, miért nem történik bennünk semmi. Vagy csak én lennék így ezzel egyedül?

A szerelmes történetem vége pedig, hiszen már érezzük, hogy ennek is van, egy nyári délután, amikor szaladok a kertben a kapuhoz, megyek át Ádámhoz, de nem találom a kertben. Bemegyek a házba, kérdezem a nagymamát, hogy hol van, aki elirányít az emeleti gyerekszobába. Semmi drámaira nem kell gondolni, de talán pont ez az igazi dráma a történetben: Ádám ott ül a kanapén, és a tévét kapcsolgatja. Menjünk játszani, mondom, és várom a választ, várom a lelkesedést. Most nincs kedvem játszani, nézzünk inkább transformerst, mondja ő, és kedvetlenül bámulja tovább a képernyőt. Semmi izgalom nincsen már a szobában. Talán győzködni próbálom, de aztán csendes csalódással lesétálok a lépcsőn, és vissza a kertünkbe. Észre sem vettem, hogy hogyan indult a kapcsolatunk, hiszen önfeledt voltam, belekerültem, és játszottam végig. Nem tudtam hogyan alakult ki, mit csináltam, mi okozta, hogy olyan jóban lettünk. De most először, ahogy sétáltam hazafelé, elgondolkodtam az ellenkezőjén.